23.Fejezet: Reményt Vesztve

A házunk előtt álltam...A levegő a tüdőmbe szorult, a gyomrom görcsben állt...Nem tudtam mit tegyek...Bemenjek, s tűrjem a többiek kemény pillantását, vagy elfussak és itt hagyjak mindent?!

Végül remegő kézzel lenyomtam a kilincset és beléptem a házunkba...

Mindenki a nappaliban volt.Paul-t a kanapéra fektették, s őt állták körül.Anyu rögtön odarohant hozzám, s elgyötört arcomat látván magához ölelt...Sírni kezdtem...Nyilván ő még nem tud erről az egész sztoriról semmit.

-Nyugodj meg Lana...-Fogta kezei közé az arcom.-Meséld el mi volt, oké?-Ültetett le a székre, majd leült mellém, s megfogta a kezem.

-Alec...-Nyeltem nagyot.-Annak a vámpírnak képessége van...Irányítani tudja az érzelmeket és az embereket...Engem is irányított...-A hangom elcsuklott és ismét sírni kezdtem.-De...Apu nem hisz nekem...Ahogy senki más sem...

-Én hiszek neked, kicsim...-Ölelt magához.-Tudom, hogy szereted Paul-t...

-Teljes szívemből...-Suttogtam.-Belehalok ha elveszítem!

-Lana...-Szólalt meg apám, mögöttem.-Paul téged keres...Magához tért.

Anyura pillantottam.Biztatóan elmosolyodott, majd felálltam...És a nappaliba mentem.

-Magatokra hagyunk titeket...-Motyogta az apám, majd a srácok, anyu és ő kimentek...

-Engedd, hogy megmagyarázzam...-Térdeltem le mellé.

-Nem kell...Megmagyaráznod...Mindent láttam...-Mondta halkan.Nehezére esett beszélni...

-Kérlek, Paul...Könyörgöm...-Fogtam meg a kezét, de ő kihúzta az enyéim közül.-Kérlek...-Eredtek el a könnyeim.

-Megcsaltál...-Mondta komoran.-És ami...A legrosszabb...Egy vámpírral.

-Képessége van!-Mondtam.-Irányított...Ahogy mindenki mást is irányíthat...Ahogy csak akarja...

-Jobb lenne meghalnom...-Nyögte.-Elárultál, Lana.Összetörted a szívem...

-Ne mondj ilyet...-Temettem kezeimbe az arcom.-Kérlek...Higgy nekem!Ne tedd ezt...

-Szeretsz...-Sóhajtott.-De úgy tűnik...Nem igazából.Nem a szívedből szeretsz engem...

-Szerelmes vagyok beléd Paul!A Lenyomatom vagy, ahogy én a tiéd...Nem tudok nélküled élni...Még csak lélegezni sem!-Néztem a szemébe.-Szeretlek teljes szívemből, őszintén, tisztán és visszavonhatatlanul...Halálomig.

-Mondd ezt annak, akit érdekli.-Mondta, majd rám pillantott.-Engem nem érdekel...Ahogy Te sem.Amint lehet elmegyek innen.Lehetőleg minél gyorsabban...

-Ne...Nem élném túl...Kérlek!-Könyörögtem neki, de nemigen hatotta meg.

Szó nélkül felálltam...

-Tudom...Hogy...Nem elég elmondani...De...Én...Szeretlek, bármi történjék is...-Mondtam, majd megfordultam és kirohantam a házból.

Túl sok volt ez nekem egyszerre.A könnyeim patakokban, megállíthatatlanul folytak...

A partra mentem, hogy egy kicsit kiüríthessem a fejem.

***

Mélyen a tüdőmbe szívtam a sós levegőt...A fejemben csak kattogtak a kerekek...

Szörnyű volt belegondolni, hogy Paul elmegy...Féltem ettől a gondolattól...Hogy ismét egyedül maradok...S árnyékká válok...

A mobilom csörgése ragadott ki a homályból...Alice neve villogott a kijelzőn.Nagyot sóhajtottam, majd a fülemhez emeltem a készüléket és benyomtam a zöld gombot.

-Szia Alice...-Köszöntem halkan.

-Lana!Szörnyű képek villantak be...-Hadarta rémülten.-Paul és te...

-Szétmentünk.-Mondtam.-És ez mind...Alec hibájából...

-Istenem...Sajnálom.-Mondta szomorúan.-Nagyon sajnállak...Ha bármikor beszélgetni szeretnél valakivel, vagy bármi más...Ide bármikor jöhetsz...Számíthatsz ránk.-Mondta kedvesen.

-Kösz Alice...De megoldom, nyugi.-Sóhajtottam.

-Hát jó...De azért ne felejtsd el, oké?-Éreztem, hogy mosolyog...

-Oké...-Bólintottam.-Köszi és...Szia...

-Szia...-Mondta, majd bontottuk a vonalat.

Sóhajtva bámultam a napra, ami alábukott a horizonton...

-Ideje haza menni...-Álltam fel lassan, majd elindultam lassan lépkedve vissza a házhoz.

Karjaimat magam köré fontam, mivel velem szembe fújt a szél, így elég hűvös volt...A hajamat is hátra fújta...Csodás...

Reményt vesztettnek éreztem magam...Ha Paul elmegy én abba belehalok.

Mindenki lassan elfordult tőlem...Mindenki magamra hagyott.

Ebben az esetben milyen ironikusan hangzik a magányos farkas kifejezés, nemde?!

Nem jó magányosnak lenni...Nem egyszer tapasztaltam már meg.

Én az a fajta ember vagyok aki a társaságban tud élni és belehal a magányba.A visszautasításba...

De úgy tűnik...Itt, La Push-ban csak ezt kapom...

Lehet, hogy jobb lenne elmennem.Minél messzebbre...Vissza sem nézni, csak menni...És meg sem állni...